Mi a kultúra?

A Tótfalusi István nevével jegyzett Idegenszó-tár szerint a kultúra latin eredetű szó; cultura = megművelés, kiművelés. A colere, cultum = megművel, gondoz szóból származik.

Magyarul több értelemben is használatos:

Kifinomultság, művelt viselkedés.
Műveltség egy területen, egy nép körében.
Az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége.

A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó) szerint ezt is jelenti:

Valakinek művelt volta, műveltsége.

Az egészségkultúra – ebből fakadóan – az egészséggel kapcsolatos műveltséget, az egészség területén megfigyelhető kifinomultságot és művelt viselkedést jelenti.

Egy valódi egészségkultúrában az egyes emberek „művelt volta, műveltsége” magas színvonalú.

A kultúrát tehát nem csak az jellemzi, hogy mennyi szellemi értéket hoztak létre – például a tudósok –, hanem az is, hogy ezek az értékek milyen mértékben váltak közkinccsé, hányan sajátították el a kultúra szívét-lelkét alkotó tudást és milyen színvonalon alkalmazzák azt.

Egy magas színvonalú egészségkultúrában az emberek:

Tisztában vannak eredendő, természet adta képességeikkel.
Tudják, hogy az ember természetes létezési módja az egészséges állapot és a betegségek teljességgel természetellenes megnyilvánulások.
Rendelkeznek azzal az ismerettel, hogy az ember jóval száz éves kora fölött is lehetne aktív, fiatalos, friss, rugalmas és serény.
Ismerik szervezetük egészséges működésének legalapvetőbb törvényszerűségeit.
Ezen ismeretek birtokában képesek arra, hogy saját maguk megerősítsék egészségüket és arra, hogy örömtelibb, egészségben gazdagabb életet éljenek.
A rendelkezésükre álló egészséggel kapcsolatos gyakorlatias tudás révén magabiztosak, és nem lehet félrevezetni őket.

Egy magas színvonalú egészségkultúrában:

Nem sóhajtana nagyot egy huszonéves hölgy: „Hát, bizony, harminc fölött már elkerülhetetlenül beköszöntenek a betegségek”.
Nem lehetne elhitetni az emberekkel, hogy a zsírszegény táplálkozás az üdvözítő.
Nem vásárolnák lelkesen az egészségükre veszélyt jelentő csökkentett zsírtartalmú élelmiszereket.
Nem fogadnák be a szervezet által saját maga számára nélkülözhetetlen alapanyagként termelt koleszterinről a „patás ördög” meséjét.
Nem lehetne az orruknál fogva vezetni őket „a sófogyasztás káros” mítosszal.
Megmosolyognák azt az ajánlást, amely szerint naponta maximum 2 grammnyi sót szabad elfogyasztani. Tudnák, hogy az orvosi alaptankönyvek minimális napi adagként 3 grammot javasolnak, mivel ennél kevesebb felborítja a belső egyensúlyt.
Egy negyvenes évei derekán járó ember nem hinné azt magáról, hogy ő már „középkorú”, aki lassacskán már kifelé tart az életből.
Gyanút fognának akkor, amikor újabb világjárvánnyal fenyegetik őket, és észrevennék, hogy hol lóg ki a lóláb.
Tisztában lennének azzal, hogy a gyógyszermaffia – ahogyan az be is bizonyosodott – még attól sem riad vissza, hogy pénzügyi szálakkal kösse magához a WHO (Egészségügyi Világszervezet) egyes járványügyi „szakértőit”.
Kikacagnák azt, aki azt próbálná elhitetni velük, hogy a 130 kilós hústorony számára ugyanannyi a „jó vérnyomás”, mint a hintaszékben kötögető 45 kilós nagymamának.
Nem lehetne riogatni őket a „sok C-vitamin vesekövet okoz” kitalációval, mert ismernék a sületlen állítást sokszorosan cáfoló tudományos bizonyítékokat.
Felkapnák a fejüket arra a hírre, hogy a biztonságosnak hitt gyógyszerek mellékhatásai annyi embert ölnek meg, hogy ez ma már dobogós helyet foglal el a vezető halálokok listáján.
Nem hordanák hétről-hétre orvoshoz a meghűlő, betegeskedő kisdedeket, hanem ismernék a módját, miképpen erősíthetik meg egyszerű és természetes módszerekkel az immunrendszert.
Az egészségért felelős állami hivatalok és a honatyák nem engednék meg, hogy olyan gyógyszerrel (Ritalin) kezeljenek ártatlan, mit sem sejtő gyermekeket, amely korábban felnőttek számára már olyannyira veszélyesnek bizonyult, hogy kitiltották a piacról.
Tudnák, hogy a gyógyszeres fájdalomcsillapítás nem több mint tündérmese.
Tisztában lennének azzal, hogy az ilyen szerek – a legharsányabb reklámígéretek dacára is – csupán arra alkalmasak, hogy elvágják az agy és a fájdalmas terület között a kapcsolatot, miközben a fájdalom továbbra is fennáll, csak már nem is tudatosul.
Nem lehetne azzal szédíteni őket, hogy egy olyan finom, érzékeny, kifinomult lénynek, amilyen az ember, a lelki problémáit „hangulatjavító” pirulák fogják orvosolni.
Egy ilyen kultúrában elképzelhetetlen lenne, hogy egy egészségügyi miniszter olyan rendeletet adjon ki, amilyet a „Szeretné tudni, hogy miért…” című írásomban bemutatok.

És még nagyon sok mindent fel tudnék sorolni, amit egy magas színvonalú egészségkultúrában nem lehetne „megetetni” a Homo Sapiens-szel.

Viszont értelmes, boldog, alkotó életet élne, teljes egészségben.

Én arra tettem fel az életem, hogy belátható időn belül létrehozunk egy magas színvonalú egészségkultúrát. Rövid idő alatt olyan nagy lépéseket teszünk ebbe az irányba, amelyek már társadalmi szinten is jól érzékelhető változást, javulást eredményeznek.

Nagyon szépen haladunk ezen az úton.

Nagyon sokan vannak, akik már az épülőfélben lévő magas színvonalú egészségkultúra büszke képviselői lettek.

Sikereink egyik legfőbb záloga az egészségük kibontakoztatásának lehetőségei iránt erőteljesen érdeklődő, nyitott, fogékony emberek sokasága. Az a kiváló csapat, amelybe Ön is – aki ezt az írást tanulmányozza – tartozik.

Megtisztelt a figyelmével.

Köszönöm!

Dr. Lenkei Gábor