Alig használt lélek olcsón eladó

Az alábbi részlet az Amer táncából van. Azt mutatja be, ahogyan valaki felkínálja a lelkét eladásra, valami számára értékes dologért cserébe. Olvassátok el, azután gondolkodjatok el azon, hogy lehetséges-e ez egyáltalán. Ha igen, miképpen és hogyan zajlik le, mi a következménye? Ha nem, akkor honnan jön ez az elképzelés? Történelmi anyagok szerint a lélek eladása már az ókorban is létezett, melyet a legsötétebb praktikák közé soroltak.

A könyvben a főszereplő meséli el az alábbiakat egy szenvedő embernek, hogy erőt adjon neki:

„A történet a 10. század elején játszódik, és egy Amer nevű férfiról szól, aki, hogy őszinte legyek, teljesen megőrült. Britannia földjén akkoriban igen nehéz volt az élet. Fizikai értelemben is, de én azt hiszen, szellemi értelemben még nehezebb.

Alig negyven évvel korábban, 871-ben, a dán seregek kis híján meghódították Angliát. Hatalmas területeket foglaltak el. Hódítók és meghódítottak együtt éltek, az eszmék keveredtek. Angolföld, mint holmi királyi ékszer, ködbe vesző idők óta vonzotta a hódítókat. Jártak arra kelták, szászok, normannok, skandinávok, s ki emlékszik arra, kik még. Mindenki hozott magával valamit: vallást, filozófiát, életszemléletet. Mentségeket. És mindez együtt létezett, mint sok ezer komponensből álló titokzatos elixír egy alkimista tégelyében. Ezer meg ezer gondolat az életről, a létezésről, a szabadságról, az erkölcsről, a becsületről. Mintha valami ördögi ellen Angliát a teljes filozófiai zűrzavarban akarná elpusztítani. Aligha létezett ember, aki ebben a káoszban eligazodott volna, de ha volt is, Amer nem tartozott közéjük. Ahogyan tanult, úgy őrült meg, egyre jobban és jobban, talajt vesztve az ellentmondások végeláthatatlan tengerében.

Egy napon, Amer teljesen összeomlott. Megcsömörlött, elege lett az egészből, már látni se bírta az embereket. Hat éven át bolyongott az erdőkben és a hegyek közt. Sokszor majdnem halálát lelte, mert őrülete abból állt, hogy nem hitt a szemének. Nem hitte el, hogy egy vadállat közeledik felé vicsorogva, nem hitte el, hogy egy szakadék szélén áll, de még azt sem hitte el, hogy éhes vagy szomjas.

Egy augusztusi napon, ami hasonló lehetett ehhez a mai naphoz, barangolás közben lápvidékre érkezett. Veszélyes hely, ám Amer erre akkor sem jött volna rá, ha már nyakig áll a mocsárban. Elvergődött egy kis dombhoz, felmászott rá, leült a tetején. Üveges tekintettel meredt maga elé, szokásához híven, fogalma sem volt róla, hogy hol van, és mi történik körülötte, ahogyan azt sem tudta volna megmondani, hogy ki ő. Bármit tanult, tanulta annak az ellenkezőjét is, így egy idő után kialakult benne az a nézet, hogy semmi sem biztos, hogy a valóság teljességgel felfoghatatlan.

Amer kifogástalan memóriával rendelkezett, de nem tudta volna megmondani, hogy mit csinált tegnap vagy néhány nappal ezelőtt, azok ellenére, hogy pontosan emlékezett rá. Kételkedett az emlékeiben, ahogyan minden másban is. Elveszített mindent, csak a kételkedés maradt neki. A világ folyamatosan örvénylett és hullámzott körülötte megfoghatatlan illúzióként lebegett minden: bármi bármi lehetett, akár minden egyszerre.

Néhány évvel ezelőtt megismerkedett a fekete mágiával. Az erdőben belebotlott egy aszkétába, aki azzal foglalatoskodott, hogy megpróbálta eladni a lelkét démonoknak, hatalomért cserébe. Amer megtanulta tőle a praktikát, és szorgalmasan gyakorolta, éveken át, minden nap. Felkínálta a lelkét, bárkinek, ezer év boldogságért. Ezer év boldogságért cserébe készen állt az örökkévalóságig szenvedni a pokolban.

Amer kitartóan folytatta a gyakorlatokat, a démonidézés félelmetes ceremóniáit, de a lelkéért senki sem jelentkezett. Elkeseredésében már száz év boldogsággal is megelégedett volna. Aztán már tízzel is. És még lejjebb szállította az árat: egy év boldogságért odaadta volna a lelkét. Egy hónap boldogságért… egy hét… egy nap… egy óra. Legyen csak egy perc. Egyetlen perc. Vagy legyen csak egy pillanat. Egyetlen pillanat boldogságért az örök szenvedés.

Készen állt rá, mert tudni akarta, milyen is az: boldognak lenni. Egyetlen, felfoghatatlanul rövid pillanat az örökkévalóságért – mi lehetne ennél rosszabb alku? Egyetlen pillanatnyi boldogságot kért csupán, de még ezt sem adta meg neki senki.

Amer, azon az augusztusi napon, amely olyan lehetett, mint ez a mai nap, ott ült egymagában, végtelenül elkeseredve, és teljesen megőrülve azon a kis dombon a mocsár közepén. Körbenézett, látta a rengeteg vízinövényt, kicsit odébb a fákat. Látta, de nem hitte.

És akkor, abban a pillanatban, amikor a fák felé fordult, valami elmondhatatlanul különös dolog történt.

A fák közül hatalmas, sötét felleg türemkedett elő, egyre csak nőtt, szétáradt mindenfelé, a végén már a felhőkig felért és eltakarta a Napot. Sötét és dermesztő hideg lett, egyetlen perc alatt.

A fellegből lassú, könnyed léptekkel egy fekete alak indult felé. Egy nő volt, bőre halovány, haja, mint a legsötétebb éj, ruhája, mint a holló szárnya. A nő, ha az volt egyáltalán, egyenesen Amerhez sétált, előtte megállt, és földöntúli hangon így szólt:

– Mint látod, démon vagyok. A nevem, Aeshma-Daeva. Én vagyok a legnagyobb, a démonok mestere.

Amer szólni akart, de a szája összeragadt. Rég volt már, amikor utoljára beszélt, és annak is több napja, hogy utoljára ivott. A démon türelmesen nézte. Arca gyönyörű, alakja igéző, tekintete zord, szelleme megrendíthetetlen és egyszerű.

– Annyit szólítottál éveken át, hát most itt vagyok. Meghallgatlak – mondta a démon különös, nem emberi hangon. Szavaira a Természet is elcsendesült.

Amer nem hitte el, hogy amit lát, az megtörténik, minden erejével igyekezett kételkedni, de a jelenségben volt valami egészen hátborzongatóan valóságos, valami, ami túl erős, túl hatalmas. Még az ő kételyeinél is hatalmasabb.

Mint egy varázslat, Amer képes lett rá, hogy beszéljen. Szájából a szárazság, és az a furcsa görcs a torkából, eltűnt.

– Szeretném… Akarom! A lelkemet felkínálom neked, és az örökké tartó szenvedésért csupán ezer év boldogságot kérek. Ez jó alku, mindössze ezer év és…

A démon közbevágott.

– Te már eladtad a lelked.

Amer úgy érezte, meghalt benne minden, ami ért vagy érhetett volna valamit. A szomorúság olyan erővel tört rá, hogy a teste szinte elkorhadt. Csendesen sírni kezdett.

– Tudod, hogy mi az, amit kihagytál a számításból, amikor eladtad a lelked? – kérdezte Aeshma-Daeva, de nem várt választ. – Hogy az idő, amit kaptál, le fog telni.

– Mennyi… mennyi boldogságért? Mennyi boldogságért adtam el? – kérdezte remegő hangon Amer.

A démon felemelte a jobb kezét, és csettintett.

– Ennyi időért. Egy pillanat boldogságért.

Amerből kitört az elkeseredett zokogás. Hogy tehetett ilyet? Eladta a lelkét egyetlen csettintésnyi boldogságért, és örökké szenvedni fog miatta! Hogy tehetett ilyet? Felüvöltött torkaszakadtából, hátravetette magát, vonaglott a fájdalomtól. A haját tépte, összekarmolta az arcát. Hogy tehetett ilyet?! Hogy tehetett ilyet?!

A démon előtte állt, és egykedvűen nézte. Számára a szenvedés semmiség volt, apróság. Ő nem ismerte. Nem ért fel hozzá.

– Szeretnéd? – kérdezte.

A hang behatolt a férfi tudatába és áttört a rettenetes fájdalmon.

– Szeretnéd? Szeretnéd eladni a lelkedet még egyszer?

Amer abbahagyta az őrjöngést. Felült, a démonra nézett. Nem gondolkodott el, nem volt választása.

– Igen – jelentette ki mindenre elszántan.

A démon előrehajolt, egészen közel az arcához. Így szólt:

– Hát te sosem tanulsz?

A hangja, az arckifejezése elárulta az érzelmeit: neki tökéletesen mindegy volt, hogy Amer él-e vagy meghal, hogy szenved-e vagy sem, hogy létezik-e egy Amer a világban, vagy nem létezik. A démon egy természeti törvény tökéletes közömbösségével szemlélte a férfit.

Amer megdöbbent, teljesen összezavarodott. Aeshma-Daeva megfordult, visszament a sötét fellegbe, és nyomtalanul eltűnt. Ott hagyta Amert a saját poklában.”

Forrás: https://www.duncanshelley.com